A plébános heti üzenete!

Zarándokutaink

 

Földi életünk Istentől indul és hitünk szerint Istenhez érkezik. Ez az alaptétel. Ezt szeretnénk minden zarándokúton megtapasztalni. Ez is a lelki tartalma.

Céljaink között ezért nem a tengerpart szerepel elsősorban, (azt is látjuk!) hanem inkább egy évszázadok imája által megszentelt búcsújáróhely, egy templom, egy kolostor. Olyan helyek, ahol a lelkünk a kegyelmek tengerében megmerítkezik, a közös szentmisék, imák során.

Zarándoklataink 4-5-6 naposak. Már nem gyalog, hanem autóbusszal indulunk neki. S míg el nem jutunk egy-egy célul kitűzött helyre, a busz ablakából érdeklődve nézzük az idegen tájakat. Gondolataink gyakran elkalandoznak ilyenkor a hegyek, a fenyvesek láttán, milyen is lenne itt élni. Látunk egy szép házat, milyen is lenne, benne lakni. De ilyenkor mindig a kétszerkettő józansága hull ránk. Tudomásuk kell vennünk, hogy életünk helyhez kötött, és csak egy van belőle. Ahová a Jóisten állított ott kell helytállnunk. Bizony. Ez az emberi élet nagysága.

Ahogy az egyes kolostorok látogatásánál megértjük, hogy szerzetesek beléptek a falak közé, és ott mintegy meghaltak a világnak. Az Isten Országát kezdték építeni, úgy, hogy földet műveltek, kódexeket másoltak, lecsapolták a mocsarakat, lerakták a kolostor és a későbbi – általunk megcsodált – templomok alapjait, s közben imádkoztak buzgón. Ez volt az életük. Ők már nem látják, hogy mi lett évszázadok múlva munkájuk eredménye. Azokat csak mi, késői zarándokok csodáljuk meg.

Ami még a zarándokúthoz tartozik, hogy fölteszünk egy-egy lelki célt, ami miatt vállalom a törődést, a másikat, a kellemetlenségeket, hogy ülni kell, s a lábunk meg megfájósodik. Ilyen felajánlás lehet egy betegért, egy szerettünkért. Vagy saját bűneinkért, úgy, mint azok a bűnbánó, középkori zarándokok, akik életük kockáztatásával jutottak el, egy-egy szent helyre.

Zarándokutainkon ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak bennünk. Van egy külső utazás, de ez a belső, ez az igazán izgalmas és áldott.