Lelki Manna – K.Dudás Mária írása

Lelki Manna – K.Dudás Mária írása

 

Már nem tudom, hogy személy szerint kié is volt eredetileg ez a régi családi relikvia, amely 1896-ban, a millennium évében – a magyar honfoglalás ezredik évfordulóján – került kiadásra. Az ifjúság számára készült imádságos és énekeskönyv. A nagyszüleim rakodójában porosodott, amíg rá nem bukkantam. Attól kezdve én vagyok a gazdája.

Gyönyörű képek és imák vannak benne, és természetesen énekek is. Én éppen akkoriban kezdtem hittanórákra járni, amikor a II. Vatikáni Zsinat zajlott, így a régies formulák és nyelvezet számomra még nem volt szokatlan, ami jellemzője ennek a régi imakönyvnek. A Kazinczy-féle nyelvújítás hatásaival szemben a Katolikus Egyház falai akkor még ellenállóak, acélszilárdságúak voltak. A Zsinat utáni imakönyvek már modernizáltak.

Ha már szóba került, megemlítem azt is, hogy én ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik plébániai hitoktatást kaptak, mivel azokban az időkben Isten ki volt tiltva az iskolákból.

Kislány koromban szerettem nézegetni az imakönyvben lévő képeket, és rácsodálkoztam a szebbnél-szebb énekekre, melyek közül többnek csak az első két strófája közismert még ma is. Szerettem böngészni a benne található egyházi naptárat is, mert gyerekfejjel nagyon izgalmas dolognak találtam, hogy én már azt is tudom, hogy 1897-ben Hamvazószerda március 3-ra, Advent első vasárnapja pedig november 28-ra esett. Akkor még az 1897-es évszám csak azért keltette fel az érdeklődésemet, mert olyan valószerűtlenül távoli időnek tűnt számomra, de alaposan megjegyeztem. Arról fogalmam sem volt, hogy abban az esztendőben olyan világtörténelmi jelentőségű esemény zajlott Bázelben, amelynek tovagyűrűző hatását ma jobban érezzük, mint az elődeink valaha.

A kék kis imakönyvemből szeretnék az utókor számára átmenteni egy szép imádságos éneket, amely Mezőkövesd, szülővárosom védőszentjéről, Szent László királyról szól: 

 

Zengd, magyar nemzetünk Szent László Szentségét,

kiben áldja lelkünk Isten ő felségét.

Áldjuk e nagy királyt, ki bár tőlünk elvált,

de az égből néz reánk, ha hozzá kiált hazánk.

 

Fejedelemsége csupa irgalmasság,

minden vitézsége keresztény jámborság,

így ellen fortélyát s széllyelhányt aranyát –

szemét égre fordítva, kövekké változtatta.

 

A szirt forrásokat önt ki italára,

erdő szarvasokat küld népe számára,

nem hagyja el az ég, mert élő reménység

volt Szent László szívében, s mint benne, úgy népében.

 

Ilyen szent életét szent halál követte,

s midőn testét népe Várad felé vitte

alvók oldalától szekere magától

sietett előre a rendelt temetőre.

 

Dicső fejedelmünk! Ki ily nagy csodákkal ragyogsz,

add, hogy szívünk égjen oly szikrákkal,

melyek gerjesszenek s hozzád emeljenek

mennyei koronára, az örök boldogságra.

 

Add, Nagyasszonyunkat, Máriát szeressük;

Ővele könyörögj hazánkért s érettünk;

ha Te s e Nagyanyánk gondjában lesz hazánk:

ki boldogabb nálunknál, ki lehet országunknál?

*

Készült: a 2013. június 22-én nyílt kiállításra, amely a Matyó Múzeumban volt. Pályázati anyagaimból tizenöt „mesélő” tárgyat állítottak ki, a hozzájuk tartozó írásaimmal együtt.