Zarándokúton – K. Dudás Mária írása

ZarándokútonK. Dudás Mária írása

Nagyboldogasszony ünnepnapján, augusztus 15-én ötvenen indultunk útnak kora reggel, hogy részesei lehessünk az egyik legnagyobb ünnepünknek, és elnyerjük a teljes búcsút.

A zarándoklatot a Szent László Plébánia szervezte, de csatlakoztak hozzánk többen a Jézus Szíve Egyházközségből is.

Mátraverebély-Szentkút Magyarország legjelentősebb római katolikus búcsújáró helye, melyet 2006-ban Erdő Péter bíboros, prímás Nemzeti Kegyhellyé nyilvánított. Régiónkban, Észak-Magyarországon található Nógrád megye DK-i határán, a Zagyva folyó jobb partján, Mezőkövesdtől 110 km-re. Bár nevében a „Mátra” szerepel, valójában a Cserhát hegységben van. (Mindkettő az Északi Középhegység része.)

A hosszú autóbuszos utazás során lelkileg felkészítettük magunkat: zarándoklatvezetőnk, Dr. Medvegy János plébánosunk kezdeményezésére elimádkoztuk a dicsőséges rózsafüzért, és szebbnél-szebb Mária-énekeket zengtünk. Aztán elcsendesedtünk, elmélkedtünk a hittitkokon. A jármű ablakából kitekintve, szomorúan néztük a máskor oly gyönyörű természeti környezetet, amely most az aszályos időkben az agónia jeleit viseli magán. A napraforgók búnak eresztett fejjel, a kukoricák kifejletlenül sínylődnek a szomjas földben. A gyümölcsösök is esőért kiáltanak. („… Száraz a rét, szomjas a föld, ha ez így lesz elveszünk. Minden ember gyászruhát ölt, Isten, adj esőt nekünk! …)

Amikor megérkeztünk célállomásunkra, először bementünk Szentkút gyönyörű barokk kegytemplomába, amely Nagyboldogasszony tiszteletére készült 1758-63-ban. 1970-ben VI. Pál pápa basilica minor rangra emelte. Miután elmondtuk fohászainkat és megcsodáltuk a kis bazilikát, rendezett sorokban indultunk a szabadtéri oltárhoz, melynek bejáratánál egy ferences szerzetes fogadott bennünket. A Tóth Imre testvérünk kezében lévő lobogóról már messziről lehetett látni, hogy mezőkövesdi zarándokok vagyunk.

Az ünnepi liturgia előtt Lukovits Milán ferences szerzetes atya katekézist tartott, melynek során vázlatosan ismertette a II. Vat. Zsin. „Lumen Gentium” című, az Egyházról szóló dokumentumát, részletesebben pedig a püspöki kollégiumról és a püspöki szolgálatról beszélt.

Az ünnepi szentmise 11 órakor kezdődött, melynek főcelebránsa Spányi Antal székesfehérvári püspök volt. Medvegy atya koncelebrációban misézett a püspök atyával.

Az igeliturgiában egy részletet hallottunk a Jelenések könyvéből: „Én, János láttam, hogy az égben feltárult az Isten temploma … Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, kinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, fején pedig tizenkét csillagból álló korona…”

A szentlecke a korintusi első levél 15. fejezetének egy részletéről szólt, melynek az a tanítása, hogy először Krisztus támad föl, majd azok, akik Krisztushoz tartoznak.

Az evangéliumrészlet Lukács könyvéből hangzott el, melyet a mi diakónusunk, a mezőkövesdi Nagy Péter olvasott fel. Isten igéjének ez a szakasza a híres vizitációról (két anya, Mária és Erzsébet, két magzat, Keresztelő János és Jézus találkozása) szól, amely annyi művészt megihletett, és amelyből a legszebb imánk származik: a Magnificat.

A Szentlélek hívása után püspök atya így kezdte homíliáját: „A keresztény világ ma az égre emeli tekintetét és megnyugszik.” A Jelenések könyvének tanítása ugyanis vigasztalást nyújt, az maga a remény. János apostol prófétai műve arra irányul, hogy megerősítse az egyház híveinek hitét, bizalmat és lelkesedést öntsön szívünkbe, hogy bármennyi üldözés is érje Krisztus Egyházát a gonosz lélek és a neki szolgálók részéről, reményt ad, hogy Isten az egész világtörténelem folyamán gondot visel ránk. Bár a Jelenések könyve nem írja le jövendölések formájában az egész világtörténelmet, hanem azt a gondolatot domborítja ki, hogy az Egyház, bár útja a világtörténelem folyamán nem akadályoktól mentes diadalút, hanem állandó harc és üldöztetés, Istennek gondviselő vezetése alatt mégis diadalmasan halad előre.  Mindezt szimbólumok formájában, tehát nem konkrét történelmi eseményekben fejezi ki. Előbb azonban végig kell élnünk az emberiség konkrét történelmét, és utána következik be, amire a Jelenések könyve figyelmeztet.

Augusztus 14-e, Nagyboldogasszony vigíliája nekünk magyaroknak nagyon fontos, mert Szent István, Imre fia halála után, nem találva méltó utódját itt a földön, hosszas vívódás után meghozta a döntést: a Szűzanyának ajánlotta fel a Szent Koronát és Magyarországot, magyar nemzetét, vagyis a magyarság jövőjét. Ettől a pillanattól fogva Mária országa vagyunk.

A mennybe fölvett Mária fontos égi bátorító jel számunkra. Isten jeleket ad nekünk, amelyekből tanulnunk kell. Ezek sokszor félelmet keltenek bennünk; az ellenségeskedések, gyűlölködés, terrorizmus, járványok, háborúk ilyenek. Ám észre kell vennünk a bátorító jeleket is. Szűz Mária ilyen jel, a vértanúk és a szentek is, de az egyszerű emberekben is fel kell fedeznünk a bíztató, pozitív jeleket. A látószemű ember fölfedezi az isteni jeleket.

A mai ünnep, Szűz Mária mennybevétele (Nagyboldogasszony) megtanít arra, hogy bizalommal tekintsünk a jövőbe. Ha végig gondoljuk a magyarság történetét, látnunk kell, hogy sokszor voltunk olyan helyzetben, amikor az események sodrában eltűnhettünk volna a történelem süllyesztőjében. Ám itt vagyunk, mert Mária figyel ránk. Nagyboldogasszony örök közbenjárónk, Ő a mi patrónánk.

Tanuljuk meg, hogyan tudjuk egyre inkább Krisztushoz kapcsolni életünket. Mária igent mondott Názáretben – „Legyen nekem a Te igéd szerint!” Igent mondott arra, amit nem is értett még akkor igazán. Elindult Júdeába, és amikor találkozott Erzsébettel, akkor értette meg, hogy Isten őt választotta ki arra, hogy a Megváltó édesanyja legyen. Ekkor mondta el hálaimáját, a Magnificatot. Édesanyja és társa volt Jézusnak, - a jászoltól a sziklasírig - végig kísérte Jeruzsálemben a keresztúton, ott állt a Golgotán a kereszt alatt, majd ölében tartotta halott fiát. Mária elfogadta a különleges kegyelmet, de a próbatételt is, a „hét tőrt”. Keresztényi küldetésünket nekünk is vállalnunk kell – fejezte be homíliáját püspök atya. A szentáldozás után még azt mondta, hogy most induljunk el a körmenetre, amely kifejezi életünk és egyházunk zarándok jellegét: úton vagyunk. 

A délután folyamán részt vettünk a szentségimádáson, elmondtuk az engesztelő imádságot, majd szentségi áldással bocsátottak el bennünket.

Szentkút számunkra az Istennel, az önmagunkkal, az embertársainkkal és a teremtett világgal való kiengesztelődés szent helye. Lelki mannával feltöltekezve elindultunk hazafelé. 

b_360_353_16777215_00_images_Szentkt_01.jpg b_316_365_16777215_00_images_Szentkt_02.jpg b_423_373_16777215_00_images_Szentkt_03.jpg b_358_334_16777215_00_images_Szentkt_04.jpg

Szöveg: K. Dudás Mária

Képek: Kovács Mátyás