A plébános heti üzenete!

Egy szentlelkes tapasztalat (16)

 

Egyes pillanatok örökre bevésődnek tudatunkba. Olyan másodpercek, amik csak nekem jelentenek sokat, másoknak meg semmit. Így egy szempár, az erdő hűvöse, egy táj, a tenger, édesanyám önkéntelen mozdulata… 

S kérdezem: mi más lenne a legjellemzőbb pillanat egy pap életében, mint az, hogy felemelheti a kenyeret és a kehelyben lévő bort… az átváltoztatás pillanata. Elnézem sokszor magunkat ebben a pillanatban, hisz ez életünk sűrítménye, legtisztább cselekvése, hivatásunk lényege… olykor látok átszellemült arcokat, magasra emelt karokat… igen, ebben a mozdulatban le lehet mérni, kiben mennyi a hit, a megélt hit, az áhítat, az odaadás, a Krisztus iránti szeretet… mert ebben az egy mozdulatban nem lehet hazudni… úgy tenni, mintha… 

Most elmondom, sokszor megadatik, hogy túllássak a fehér ostyán és a kelyhen. S ilyenkor megpillantom Őt. Felmagasuló alakja eléri a csillagokat, széttárt karja átéri a megmérhetetlent… és ilyenkor úgy érzem elveszek. Én emelem őt – de nem, már Ő emel engem… egyre gyorsuló mozgással… s egyszer csak ott van előttem a torinói halotti lepelről ismert arc, a Jézusé… és nem az áruló csókját adom neki, hanem a szeretett tanítványét… 

Miközben nézem, mondatok szakadnak fel szívemből: úgy-e felemelsz majd, akkor is… úgy-e elérlek egyszer, megszűnik ez a végtelen távolság… s egyszer majd arcom vonásai is kisimulnak… 

Igen, mert amikor a borral teli kelyhet engedem le, mindig megpillantom a kehely görbületén torzuló vonásaim. Fájón érzékelem, hogy visszaérkeztem a földre, és hogy micsoda különbség van a megtapasztalt tiszta szépség s az én földi valóm között. Ilyenkor szégyenkezem. Megfogadom, hogy ma jobb leszek… Egyre inkább nem szeretem torz vonásaim látni, hanem… egyre inkább csak Téged akarlak szemlélni, édes Megváltóm.