A szentek köztünk élnek (2)

A szentek köztünk élnek (2)  

 

Kedves Ottó Atya! 

Kazincbarcikán találkoztunk. Plébánosnak kerültem oda, te pedig – bizony – váci megyés papként, oda jöttél meghalni. De, amíg időd engedte, míg a „szörnyű halál” el nem jött érted, áldott papi szíved szerint, részt vettél a közösség életében… 

Lábaid mily gyorsan vittek. Katonásan gyalogoltál több évig. Nem is tudott veled lépést tartani senki. De nem is emberekért jöttél, hanem Krisztusért tetted meg a hosszú utat a templomig. Azért, hogy az áldozatot bemutathasd. Szíved vitt előre. Mint Krisztusnak hűséges, jó katonája… 

S hogy szerettek téged a gyónók. Hosszú sor állt mindig gyóntatószéked előtt. Hiszen bölcs voltál. Emberi tekintet már nem vezetett, csak az égi törvény, a lelkek megmentése… 

S hogy prédikáltál? Igaz volt minden szavad. Hogy tudtad mondani: a földön semmibe ne kapaszkodj! Engedj el mindent! Legyen üres a kezed! – Ma is látom felmutatott kezed, amelyhez valóban nem tapadt semmi. Különösen a pénz nem. Soha egy fillért el nem fogadtál… Legyen miden a templomé. - S ebből az áldozatból – többek között - szólalnak a harangok. Ahogy a „kicsi” (Marika) mondta mindig, amikor megszólaltak: Ottó atya már harangoz! S azóta is… 

És meghaltál, másfél év hosszú szenvedése után. Elfogyott a tested. A végső percekben már csak intettél, amikor kérdeztem, hogy nagyon fáj? S jöttek érted… s ott voltál, mintha csak a szentmisére öltöztél volna. A hosszú fehér alba rajtad, a miseruha… Ez kép él bennem rólad. 

Fényképed azóta is az imakönyvemben őrzöm. S amikor ránézek, mindig azt mondom: Kedves Ottó atya! Krisztus igaz, hűséges papja, légy közbenjáróm, hogy csak valamicskét is, de hasonlítsak hozzád. 

Paptestvéred: János