A szentek köztünk élnek (7)

A szentek köztünk élnek (7)



Egy kedves minisztánsomról szeretnék megemlékezni most. Még Jászárokszálláson történt, az „első szerelem”, azaz az első kápláni helyem idején.

Súlyos testi hibával született. Púpos volt, sánta és törpe növésű. Ezekből már egy is elég volna, de ezek neki mind kijutottak. Mint fiatal pap örömmel vettem a minisztránsok hadát, mert akkor még hadak álltak rendelkezésünkre. S mit lehet tenni egy ilyen fiúközösséggel? A komoly szolgálat után játszani és játszani. Mégpedig focizni, mégpedig szenvedélyesen, úgymond vérre menően.

Ott volt persze az én „kis” minisztránsom is. Teljes jogú tagként, nem kirekesztve. Nyomorult teste ilyenkor egészségessé vált. Ott csetlett-botlott köztünk, futott, ahogy erejéből telt. S nekem megesett rajta a szívem, s ez tart egészen a mai napig. Szomorú életének fénypontjai voltak ezek. Nagy barna szemét olykor hálásan emelte rám. Mert persze, hogy kivételeztem vele. Engedtem, hogy kicselezzen, adtam neki a labdát, s többieket is kértem, legyenek kíméletesek vele.

Eddig a játék! De az a különös kapcsolat, mely köztem és közte kialakult, egyszer arra vezette, hogy kimondta nekem: szeretne pap lenni! Nem tudtam neki azt mondani, hogy ez lehetetlen, mert a bárány legyen hibátlan... olvassuk az Írásban. Írtam neki ajánlólevelet! El is küldtük! 

Tudtam mi lesz a válasz! Még a gúnyt is éreztem, amely a visszautasításból kiérződött. Mit akarnak ezek, egy ilyen hibással? Tudomásul vette. De attól kezdve csak romlott az élete. Engem is elhelyeztek, mint ahogy mindig minden papot egyszer elhelyeznek. Hallottam róla, egyre rosszabbakat. Az élete széttört. S egészen fiatalon, csúfos körülmények között meghalt.

De nagy barna szemét a mai napig látom. Ott a boldog játék közben ő nagy volt és erős, olyan, mint a többi. Ezért ezekre a pillanatokra emlékezve, ahogy állt az oltárnál, amiért is megszületett szívében a papi hívatás gondolata, a legnemesebb a földön... engedjék meg nekem, hogy őt is a szentek sorába emeljem.