A szentek köztünk élnek (9)

A szentek köztünk élnek (9)



Még Egerben történt. Mint minden rendes pap, minden elsőpénteken útra kel, s indul az idős hívekhez, akik már nem tudnak eljönni a templomba.

Személyem is, mint rendes pap, indult, és történt az, amit most szeretnék megosztani. 

Egy idős asszony életének – mondhatom – legnagyobb eseménye az lett, hogy várta azt a napot, a szobához kötött egyhangúságában, amikor elérkezik hozzá egy hónapban egyszer, az égi vendég.

Amikor beléptem hozzá, - most is előttem van - ahogy ott ült az ablak előtt, az asztalnál. Rajta a régi imakönyvek, égő gyertya, és a legfehérebb kis terítő. Ráncos kezében pedig az elmaradhatatlan rózsafüzér.

Amikor tehát beléptem hozzá, soha nem engem köszöntött, hanem az Úr Jézust. Mégpedig így lelkendezve: Uram! Jézus! Hát eljöttél megint! Mennyire vártalak! Mennyire óhajtja lelkem a veled való találkozást! Milyen öröm ez nekem!

Elkezdtük az imát, csak nézte, nézte, megtört fényű szeme a szentostyát, majd magához vette. Attól kezdve néma imádásba merült. S a rendes pap pedig észrevétlenül kilépett az ajtón. Otthagytam a kedves lelket, abban a néma nagy imádásban, amelyre csak a szentek képesek.

Biztos vagyok benne, hogy az én kedves elsőpéntekes idős asszonyomhoz, az Ő áhított ura, angyalseregek kíséretében jött el, s elhangzottak fölötte a jól ismert szavak: Jól van, te derék, hűséges szolga! Mivel a kicsiben ilyen hűséges voltál, most megnyílik számodra a fényes mennyország. Kis szobád szűkösségét felváltja mindenség, s legfőképpen pedig szemeid meggyógyulnak, s egészen élesen látsz majd mindent, igen, mindent, színről-színre.

S hozzáfüzöm az intelmet, mely mindenkihez szól, de elsősorban magamnak címezve.

Bizony – kedves olvasó - elérkezik az az idő, amikor minden kiesik a kezünkből, már csak talán egy szoba a miénk, egy asztal, rajta pár könyv, s egy ablak.  Megtört fényű szemünk ki-ki tekint, s csak vár és vár. Várja azt a Valakit, aki talán... talán már holnap eljön.