Kegyelmi pillanatok (2)

Kegyelmi pillanatok (2)


Őszi hangulat! Szobám ablaka előtt állok. Az üvegen keresztül fürdetem arcom a kora délelőtti napban. S közben rácsodálkozom az ősz ezer színére. Bár a város közepén van a plébánia, de egy valóságos erdő veszi körül. Bármerre nézek csak fák, bokrok és fák. Milyen szép is az ősz. Különösen akkor, amikor életem szintúgy őszbe fordult már. Hisz elszálltak az évek. Az egyik növény levele olyan, mintha vérezne így november elején. Olyan a színe. S ilyenkor, amikor mindezt látom, önkéntelenül végrendelkezni szeretnék.

Lejátszódik előttem életem, ahogy ott állok a reggeli fényben. Azt is tudom, hogy nem fogok mindig ezen az ablakon kinézni. Nem az enyém a ház, a plébánia. Csak megtűrt lakó vagyok itt egy ideig.  Igen, peregnek az évek. Mind az 66 év. S az arcom szégyenpírban ég. Bizony haldoklom, amikor arra gondolok, hogy kár volt. Ott, akkor, és úgy, amit tettem. De ki figyel rá, ha majd meghalok? Ugyan kit érdekel az életem, a megélt percek, a napok és évek? Senkit. Hangzanak majd el igaz és kevésbé igaz szavak a ravatalnál – gondolom földi énemmel.

De ilyenkor az áldott nap, ott az ablak előtt, hirtelen átfordítja a gondolatom. A túlpartról üzenet érkezik. A hajnalcsillag felkél szívemben. És egyre nagyobb világosság vesz körül. Az őszi verőfényben az Isten szeretete melegít. S már nem bánom, hogy elszálltak az évek. Nem is végrendelkezem. Mert a fogyhatatlan ragyogás átmelegít. Szívemből feltörnek a szavak. Uram! Hisz mégiscsak a tiéd volt életem. Nem engedtél el magadtól. S hogy tetteim milyenek, érdektelen. A jobb lator bizalmával tekintek a Rád, életem tündöklő napjára. S ennyi szakad ki szívemből: Uram emlékezz meg rólam, szegény bűnösről, ha majd országodba érkezem.