Kegyelmi pillanatok (18)

Kegyelmi pillanatok (18)

Nagyböjtöm

„Látom már a keresztet – önként megyek én oda” Egyik versszerű gondolatomban fogalmaztam így egykoron. Egy átszenvedett időszak után, szerettem volna megfogalmaztam magamnak a lényeget. S erre a mondatra találtam. Ízlelgetem, azóta is. Mennyire igaz. S az is igaz, hogy olykor nem látom (a keresztet), mert vagy az élet sűrű rengetege takarja el, vagy mert olyan szögben élem az életem, ahonnan nem látható.

Mit is fejez ki a mondat, mit a Szentlélek súgott nekem. Azt, hogy mennyi önféltés van bennem, mennyi harc az életért, rettegés minden betegségtől, a halál jeges fuvallatától. S még sincs más út. Egyre inkább látom. Kerülgethetem. Mehetek jobbra és balra, de egyszer rá kell fordulnom arra az útra, melynek végén már ácsolják a keresztet, az én keresztemet.

Ezt kell felfedeznem a nagyböjt során. Az idő erre adatik. Az erre való felkészülésre. Ezt kell megértenem. Hol van ehhez az, hogy hányszor szegtem meg böjtöt, meg hogy csak a kis bűneimet gyónom meg, s úgy teszek, mintha jótékonykodnék, pedig mennyi álszentség és farizeusság bennem. Ó, hogy nem szakad le az ég? Bizony testvéreim: hogy nem szakad le az ég!

Édes jó Uram! Ezért kérlek, vezess engem öntudatlan felismerésem útján. Tisztítsd meg szívem. Érzületem. Gondolataim. Zúzd szét önhittségemet. Törd le gőgömet. Alázz meg isteni pedagógiád szerint. Emelj fel azon az úton, melyen hozzád indulok. Ne háttal járjak. Ne nézzek másfelé. Ne meneküljek. Ne keressek kiskapukat. Emelj fel, hogy hozzád indulhassak, hogy már ne féljek szeretetedtől, mely olyan, mint a kohó tüze, mely kiéget belőlem mindent, ami földi. Hogy olyan tiszta szeretet legyen bennem, mint amikor szentelésem idején leborultam a földig, s te felemeltél s már lassan harminc éve, mindig erőt adsz nekem, minden nap tiszta fehér gyolcsba öltöztetsz, igéket adsz az ajkamra, hogy egyre bátrabbá legyek, hogy önként menjek én oda, hogy felfeszüljek melléd, a keresztre, drága Megváltóm.