A plébános heti üzenete!

Szentmise-magyarázataim (7)

Még mindig a lényegnél maradva. Most a megtestesülés szempontjából nézzük a szentmise cselekményét.

Nem győztük eleget szemlélni a jászolban fekvő gyermeket. Mily gyönge, kiszolgáltatott. Kicsinyke tejjel étkezik, és mindenben édesanyjára szorul.

Későbbiekben Szent József viszi magával a zsinagógába, tanítja meg dolgozni. Minderről nincs híradás az evangéliumokban, csak ennyi: engedelmes volt, növekedett korban, bölcsességben, kedvességben Isten és az emberek előtt. Fantáziánkkal kitölthetjük ezt a mondatot. S nem is tévedünk, mert mindenben hasonló lett hozzánk. Ment bizony kútra a vízért, mint ahogy annyiszor gyermekként én is, ott Jászapátin. Türelemmel álltunk, vártunk a sorunkra. S még mennyi minden. Önfeledten játszani, szaladgálni, Isten teremtett szép világát belélegezni. Ezt mind megtette Ő, az értünk testet öltött Fiú.

Ez a törékenység megjelenik a szentmisén is. Valamelyik nap áldoztatásra került a sor. A szentostyák majdnem kicsordultak az áldoztató kehelyből, s amikor egy nagyobbat sóhajtottam, az egyik szentostya kiszállt, s pont a következő áldozó kezébe hullott. Egy pillanatra megálltunk. S bevillant egy lényeg. Az, amit karácsonykor szeretettem volna elmondani, de valahogy elmaradt. Úgy volt közöttünk az Úr Jézus, oly gyöngén, és gyöngéden a jászolban, ahogy minden szentmisén ott van a fehér kenyér, az aranyozott tartón. Anyagilag alig lehet kifejezni egy ostya árát. A súlyáról ne is beszéljünk. De mégis benne, az istenség egész teljessége lakozik.

Micsoda ellentét. S mennyire átléptet minket, az anyagilag terhelt világunkból a lelkiek irányába. S ezt látjuk életét szemlélve. Megáll a szamariai asszonnyal beszélgetni, időt pazarol rá, és reményt ébreszt a lelkében. A naimi ifjút visszaadja anyjának. Folyton folyvást megesik a szíve rajtunk. Úton van értünk. Személyes találkozásra vágyik. Ez az ő boldogsága. Helyreállítja, szeretetben, az álnok Sátán kelepcéjében vergődő világot.

Ennek a lelkületnek tápláléka Ő, minden szentmisén. Bizony, a mi szívünk az igazi jászol. Kér, könyörög, hogy fogadjuk be. Akkor is, amikor sokszor durván kikiáltunk: mi közünk egymáshoz, megtelt, nincs hely. Ő akkor is érkezni akar, gyöngéden, eltűrve oktalan gőgünket.

Egyik évfolyamtársam, amikor az úrfelmutatásra került a sor, mindig úgy tett, mint súlylökők, erőt kifejtve emelte az Úr szent testét. Ebben a mozdulatban pedig benne van a karácsonyi hit. Aki értünk oly gyöngévé (kicsinnyé, könnyűvé) lett, bizony általa teremtetett a mindenség. Csillagvilágok, s legfőképpen mi emberek. Ezért Ő mindeneknek foglalata. Amikor felemeljük a szentostyát, egyben az egész világ fölé is emeljük, ezzel kifejezzük, nincs üdvösség senki másban, csak az értünk emberi testet öltött Fiúban.

Igen, ez a szívünket melengető szempont is, a szentmise gazdagságához tartozik.