Búcsúzás

J(Gy)ászországból jelentem…

 Éppen egy hónapja, hogy elköltöztem tőletek. Rekkenő nyár fogadott. Nyugtalan éjszakák következtek. Zene-bona, részeg gajdolás hallatszott az utcákról. Autódübörgés és szúnyogok döngicsélése űzte messze a jótékony álmot. A nappalok az új helyzet ízlelgetésével teltek. A minden más, mindent újból szorongató érzése dobogtatta szívemet.

 

 

Mintha – most, hogy végre egy tükör is előkerült – több lenne az ősz hajszálam. Nem mintha számolnám, vagy rémülnék tőle! De mégis…

A helyzet az, hogy legalább tízszer nagyobb az új főtemplom, mint az a bizonyos kicsi. Igencsak elférnek benne az emberek, sőt… A plébánia nagy és előkelő. Van közösségi ház. Van egy romantikus nagy kert, tele fákkal, fenyőkkel, sétánnyal, padokkal és árnyékkal. Itt akár futhatok is, nem kell kimennem a rétre… Tehát minden adott. Több évszázad szorgos munkája, a jászelődök áldozatkészsége folytán az egyház itt nagy és hatalmas…

De! A hiány gyakran rám tör, ahogy végignézek a templomon. Mert nem látlak titeket. Nem úsznak elém a kedves szempárok, arcok. Hiába is keresem. Új arcok, új tekintetek néznek rám. Kíváncsian, kutatóan: vajh ki ő? Honnan és miért jött? Miért ilyen halk és monoton a hangja? Ő lenne az új plébános?

Kétszer haltam meg igazán. Először, amikor káplánként Jászárokszállásról elhelyeztek három év után. És most, hogy tőletek. Az az ifjonti érzések miatt volt keserves, de a mostani már a családapa fájó érzése. Az érett szereteté, mely már nem önző, hanem másokért élő. Ez most megszakadt.

Azonban! Mi, Krisztus követők jól tudjuk. Kis halálaink előkészítenek arra nagyra és igazira. Amikor e világ minden szépsége elmúlik, amikor jön az igazi alkonyat, amikor már nincs helyem itt e világon, amikor már Krisztus arcát, fénylőt, a mindent feledtetőt keresem. Ezért az arcért, - annak reményéért jöttem el, hogy Őt, a Dicsőt, az Örökkön Élőt majd egyszer mindörökké látom.