Az én papbácsim

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisgyermek, meg egy papbácsi. Ez utóbbit Pásztor Károlynak hívták. És történetesen Jászkiséren állomásozott. Én meg ott voltam kisiskolás. Ő fogadott egyszer a templomban. Ott állt a sekrestye ajtóban, s amikor elé értem, ismeretlen voltam számára. Igen, mert édesanyám elmulasztotta a beíratásomat a hittanra. Na, lett aztán hadd el hadd. No de ilyet?

 Rendkívüli hittan indult párunk számára. Ott ültünk a templomban és az én papbácsim lelkesen tanított, de azt szerettük igazán, amikor leült a harmónium mellé és oly buzgósággal énekelt, hogy csak na. Így nyitogatta az én lelkemet. Bizony-bizony. S milyen a gyermeklélek. Aki szereti, csak egy kicsit is, megérzi, és rátapad. Mert hisz mindennek a lényege a szeretet.

 

 Egy nyáron meg az történt, hogy elvitt minket, minisztereket kirándulni, a nagy Budapestre. Hallatlan és tilos volt minden ilyen. Ezért öltek is meg olyanokat, mint ő. Láttunk mindent, sok nagy izgalommal, de mégis a legszebb az volt, amikor egyik reggel, korán kinyitottam a szemem, s mit láttam, na mit, azt, hogy ott térdelt a kövön, ágyaink mellett és imádkozott. Ott volt kezében a könyv. Nem vett észre, én meg szégyelltem magam, hogy meglesem őt. De csak néztem, néztem, és amikor megmozdult, gyorsan becsuktam a szemem.

 

 Aztán meg történt, hogy elhelyezték őt, ahogy az a papbácsik életében lenni szokott. Nem esett jól. Utána is felkerestem őt sokfelé. Egerben például. Egyszer kaptam tőle egy fekete számlapos karórát. Hogy milyen nagyfiú lettem ettől, még este se tettem le, úgy aludtam el.

 

 Él még ő. Már rég találkoztunk. A lelkemben hordom őt, és csak csodálkozom, hogy ilyen az élet. Neki egy szava elég volt, hogy engem ott tartson az Atya közelében. Lám-lám!

 

 Bizony ilyen papbácsi ő. Az ényém. Nem is adom másnak. Nem én.