A plébános heti üzenete!

Szentmise-magyarázataim (4)

 

Ha már pontosan, szépen felöltözve, és vágyódva Isten után, beléptem a templomba, ez már önmagában dicséretes, de csak ekkor jön a neheze. A liturgia ugyanis egyszerre isteni és emberi mű. Ami az isteni részt illeti, az a mennyben történik, ahol angyalok ezrei, a megdicsőültek seregei éneklik a szentháromságos egy Istent dicsőítő éneküket, és nekünk ebbe a nagy valósága kell bekapcsolódnunk. Most erről pár szót!

A szertartás ugyanis mozdulatok, szövegmondások, éneklések váltakozásából áll. Legalább is a külső személő elé ez tűnik. De ha nem nyitom ki a számat, nem válaszolok, az énekbe nem kapcsolódom be, akkor kívül maradok mindenen, vagy kiszolgáltatva leszek az oda nem illő gondolatok sokaságának. Engednem kell, hogy átjárjanak az igék, a felhívásokra válaszolnom kell, vagy az énekbe tehetségemnek megfelelően be kell kapcsolódnom. Ugyanis bensőm, ezek által jön mozgásba, a Lélek e cselekvések által végzi el a maga művét, a külsőm viszonylagos mozdulatlansága mellet.

Ha eddig ez elfogadható, most jön a még nehezebb. A szövegek mondásnak van sajátos ritmusa, az un. „egyház hangja”, amely más, mint a hétköznapi beszéd. Különösen is kiütközik ez, amikor közösen kell felelnünk. Rá kell éreznem a közös ritmusra, hangszínre. Ez persze közös feladat. Mert, ha nem, rögtön zavar keletkezik. Na, most, a főszabály, ha közösen, a lelkipásztorral mondunk valamit, akkor az ő hangvételéhez kell igazodnunk, ha viszont önálló válaszra kerül sor, akkor általában az ének vezetője hangjához kell alkalmazkodnunk. Ha éneklésről van szó, akkor ugyancsak az ének vezetője diktálja a ritmust és a dallamot, amit legjobb tehetségünk szerint követnünk kell. Nem túlénekelve, nem túlcifrázva, nem hamis hangokat hallatva. Ez kedves jó testvérek nem más, mint emberszeretet gyakorlása, hangok, énekhangok terén. Ehhez is legalább annyi figyelem szükségeltetik, mint a mindennapi élet más területihez. Pl., hogy nem állok mások elé a sorban, nem tolakszom, stb. S itt a templomban még a lélek rezdüléseire is figyelemmel vagyok, mert az egymáshoz való alkalmazkodáson túl, a mennyei kórus hangjait is hallanom kell. Mert nem felejtjük, a liturgia közös mű, az angyalok, a megdicsőültek sokaságával együtt mutatjuk be az egyetlen és örök áldozatot, amely sok más mellett, nem más, mint az emberi szónak, az éneknek legmagasabb rangú hangzása, mi egyszeri, földi életünk során.

És ha már a hangoknál tartunk! A liturgia szüneteiben sem felejtem el, hogy a templom az imádság háza, ezért tartózkodom mindenféle hangoskodástól, oda nem illő beszédtől. Tapintatosan járok-kelek a templomtérben, halk hangon beszélek, amikor ez elkerülhetetlen. Ezzel is tiszteletet adok. Nem feledve, hogy a jelenlévő Úr előtt járok-kelek, aki lelkem, szavaim, mozdulataim milyenségét pontosan érzékeli.