A plébános heti üzenete

Kedves Jelenlévők!

 

/Elhangzott: a Matyó Múzeumban, az 1938-ban megrendezett XXXIV. Eucharisztikus Világkonresszusról megemlékező kamaratárlata megnyitójaként./

 

Mindenekelőtt szómagyarázattal kezdnék: A görög eu és charis szavak összetételéből származik az Eucharisztia szavunk, melynek jelentése hálaadás. Tágabb értelemben a szentmisét is jelenti. Szűkebb értelemben csak az Oltárisztentséget. 

Az oltárisztentség szó pedig az oltáron megvalósuló szentséges cselekményre utal, amikor is „transsubtantiatio” (lényegcsere, átlényegülés) által történik a kenyér és bor átváltozása Krisztus testtévé és vérévé.

A monstrancia szó a latin monstro (szoktuk mondani demonstrálni valamit!) megmutatni, bemutatni szóból származik. A díszes úrmutató, különösen is a barokk kortól pompázik, mintegy a protestáns hatással ellenkezve, az isteni fenségre való rámutatást segíti elő az arany és drágakövek használata.

 

A szómagyarázat után egy teológiai eszmefuttatást engedjenek meg. Remélem követhető leszek.

 

Mit látok? Aranyos szentségtartót, benne pedig az fehér ostya, melyről tudom, hogy a kenyér kovásztalan formája. Ez előtt leborulni és azt mondani, hogy benne találkozom egy személlyel, hát, hogy is mondjam, protestáns kifejezéssel élve nem „kárhozatos bálványimádás” ez?

 

Ezért vegyük a pl. a Balatont. Leírást adhatok, hány méter hosszú, hány méter széles, hogyan alakult ki. De ez semmit sem mond a lenyugvó nap szépségéről, a tihanyi visszhangról, az ifjúkorunkról, nyarakról, szerelmekről... Változik a megítélés, amikor szellemi-lelki kapcsolatrendszerbe állítok egy tárgyat. S ez a mi embervoltunk isteni adottsága. Mert feltárulnak a mögöttes tartalmak. Úgy is mondhatom, hogy feltárul a lényeg.

 

Vagy látok egy férfi v egy nőt. Külsőleg leírhatom, hogy milyen szeme, haja, termete. De ezzel a lényeget nem érintem. Nem tudom megállapítani, hogy pl. egy édesanyát v. édesapát látok. Ezt csak úgy tudom meg, ha egy beszélgetés során feltárul az ő élettörténetük. Amikor megértem, hogy pl. a férj és feleség kapcsolatában létezik a szeretet (melynek nincs mértékegysége), van benne áldozat (ha a gyermekekről is hallok), amik egy szellemi, de reálisan létező valóságok.

 

Vagy vegyük a mai fizikát. Csak óvatosan érintem, mint hozzá nem értő. Úgy tudom, hogy az anyag mélyén mérhetetlen energia feszül. (l. atomerőmű) Mely a teremtés kezdőpontjában, a nagy bummban került az anyag mélyébe. Az anyag mélyén dialektikus feszültség van, folytonos az átmenet a hullám /Isten teremtői szeretete!/ és anyagi részecskék között. Ránk vonatkoztatva: a fogantatás pillanatában (egy biológiai kapcsolódás során) kapjuk lelkünket, amely bennünket személlyé, szellemivé formál, olyanná, amely egyedi és meg nem ismételhető.

 

De ezek után vegyük a Bibliát a kezünkbe. Tekinthetek rá úgyis, mint egy könyvre. Régi korok lenyomatát találom benne. Egy nép emlékezetét. Ez így önmagában még holt szöveg és történet.  De lehet kapcsolatrendszerbe helyezni, pl. egy szentmisén felolvasni, s a leírt szó megelevenedik, élővé válik, Isten szavává, mely élő, eleven, szíveket, veséket, azaz az ember belső életét érintő szó. Olyan szó, mely megváltoztatja az életeket, melyből élet, sőt örök élet fakad. Megtapasztalom, hogy egy adott kontextuson belül a holt betű hogyan változik át szellemivé, élő, elevenítő valósággá.

 

Ezek után vegyük az Oltáriszentséget. Amióta csak ember létezik földön, vele együtt megjelennek ezek a fogalmak: áldozat, ima, kenyér és bor, termények, áldozati állatok felajánlása. S mindez kinek, az élet urának, a Teremtőnek, az Örökkévalónak, az Istennek. Felsejlik egy nép története. A biblia beszámol szövetségkötések sorozatáról. Oltárok emeléséről. Fogadalmakról. Istenélményekről. Megjelenik a manna, mint az Isten gondoskodásának jele. Ez az ószövetségi háttér. Ebbe a folyamatba lép be, Jézus Krisztus, aki maga a főpap, az oltár és az áldozat. S mindezt belesűríti az utolsó vacsora eseményébe, amikor vette a kenyeret... és vette a bort.

 

Még annyit tegyünk hozzá, hogy a feltámadt Jézus az emmauszi jelenetben, ugyanezt a cselekedetet végzi. Kezébe veszi a kenyeret és megáldja. És ez a felismerés pillanata... Azóta is a katolikus egyház ezt a műveletet végzi, újra és újra minden szentmisében. A jelen beszélő, már több 30 ezerszer tette ezt eddigi élete során. S be kell vallania, mindig megrendítő ezeknek a szavaknak kimondása.

 

S mégegy megfontolás. Szeretnénk látni az Atyát! – fordulnak Jézushoz az apostolok. Aki engem lát, az látja az Atyát- feleli Jézus. Tehát amikor az oltáriszentséget szemlélem, mindazok a szellemi tartalmak élővé válnak, amit tudok a szent történésekről, Jézus életéről, annak minden vonatkozásáról, a születésről, a kereszthalálról és a dicsőséges feltámadásról. S egy-egy szentségimádás során megtörik a puszta látvány, mert felsejlik előttem az üdvösség egész története. S az én szellemi lelkem pedig eltelik kegyelemmel, istentapasztalattal.

 

Ezek után tekintsünk a két évszámra.

  1. „Jézus a szeretet köteléke.” /Vinculum caritatis/

S közben a náci Németország, Hitler nevű őrülttel arra készül, hogy a világhatalmat megszerzi. Elbukott, helyette következett az ateista diktatúra. Következtek a negyvenes és ötvenes évek. Soha nem látott mértékű halál (50 millió ember!), soha nem látott egyházüldözés. Milliók és milliók szakadnak el az oltáriszentségtől. Mindaz a fényes külsőség, amit a régi képeken látunk, sötétségbe borul.

 

  1. „Minden forrásom belőled fakad.”  Zs 87,7/Omnes fontes mei in te/

Az Eucharisztia keresztény életünk és küldetésünk forrása. 83 év eltelte után, ismét magasra emeljük az Oltáriszentséget. Fényes külsőségek sorozata következik. De vegyük hozzá a világjárvány miatti halasztást, és bizonyos emberi félelmek közepette történik a megrendezése. De a lényeg, hogy Krisztus fennen ragyog. A világ történelme olyan, amilyenné az emberek teszik. De Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Nagytemplomunk szentélyében Takács István freskóján olvasható mondat is ezt tükrözi: Bízzatok én legyőztem a világot! A szentírás másik helyén pedig: Veletek vagyok mindennap a világ végéig. S ennek garanciája nem más, mint az Eucharisztia, azaz Jézus Krisztus valóságos teste és vére a kenyér és bor színe alatt – ahogy tanultuk a katekizmusban.

 

Még annyit, hogy a Kongresszus célkitűzései: 1. Krisztus ünneplése, imádása az Oltáriszentségben. 2. A katolikus hívek hitének megerősítése 3. Tanúságtétel a világ felé Isten végtelen szeretetéről, aki emberré lett, és köztünk maradt valóságosan az Élet Kenyerében. 4. Evangelizáció

 

Ita missa est! Így hangzott valamikor latinul a szentmise zárómondata. A szentmise pedig nem más, mint a Krisztussal való találkozás, mely a keresztény ember életének csúcspontja, és forrása. A mondat pedig azt jelenti: Induljatok, missziótok van a világban. Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet! – mondja Krisztus. A világ evangelizálása nincs befejezve. Mindig újabb és újabb nemzedékek lépnek a színre. Megújuló feladat az, mint ahogy egy körmenet sajátja, hogy Krisztust kivigyük a templomból, s felmutassuk egy-egy városban, faluban élőknek, mint reménységünk zálogát. Most a kongresszus nem tesz mást, mint fényes külsőségek között, mintegy világkörmenetet tartva, az egész világ elé tárja, a mi reménységünk zálogát, az Oltáriszentséget, az Eucharisztiát, azaz Jézus Krisztust.