A plébános heti üzenete!

Paptestvéreim (1)

 

Kedves Évfolyamtársunk! Kedves Laci! Kedves kapucinus Tamás atya!

Szeretnélek most pár szóval „életre kelteni”, s közénk állítani. Nekünk, „földieknek” erre nincs más eszközünk, mint a gyönge emberi szó.

Múlt év december 27-én nyílt meg előtted a máriabesnyői kapucinus kripta, hogy holttestedet befogadja. A rövid hírt egyik országos napilap így közölte: „45 éves korában a kapucinus rend tartományfőnöke elhunyt”.

Kedves Laci! A szertartás előtt benéztem a szűk helyre és egy szál piros rózsát láttam bedobva oda, ahová később a koporsódat helyezték. Ez mindent elárult nekem rólad, amit egyáltalán el lehet mondani egy szerzetes-papi életről. Az az egy szál rózsa a sok és nagy koszorúknál, az emberek százainál is jobban bizonyította nekem, hogy sokan, nagyon sokan szerettek Téged.

Ott voltunk mi is mindnyájan, akik egykor 1974 őszén összegyűltünk Egerben, papi hivatással a szívünkben. Ott és akkor nem tudtunk bensőséges búcsút venni Tőled. Úgy, ahogy évfolyamtársakhoz illik, ezért most szeretném ezt mindnyájunk nevében megtenni,

Először is Isten veled kedves művészünk! A filozófiai fogalmakat ugyan nehezen tudta fejed befogadni, de a szíved által vezérelt kezed mindent tudott. Tudott naiv szépségű Mária képeket festeni, Úgy megformálni - kőből - a megtestesülés titkát, - (most is előttem van) ahogy a Szent Szűz öleli a szent gyermekét -, mint azt közülünk senki. Vagy az Úr szenvedését és halálát senki olyan drámai erővel – kispapként - nem tudta kifejezni, mint te, amikor kovácsolt vasból, a fájdalmas rózsafüzér titkait megformáltad. 

Egyetlen képed van csak a birtokomban. Személyes élmény is köt hozzá. Még a szemináriumi évek alatt engem kértél, hogy csak pár percig tartsam úgy a fejem, ahogy Jézus tarthatta halála pillanatában tarthatta, és megszületett a kép. Mely kép a szobám falának dísze, már 41 éve, azaz pappászentelésünk óta. Nem oly rég eltörött a kép üvegje. Mindig halogattam a javítást – és most már nem is csináltatom meg. Az a törés – ott a Krisztus arcon, emlékeztessen mindig Rád.

Isten veled kedves osztálytársunk! Örömet és derűt sugárzó jelenlétedtől soha nem fosztottál meg minket. Mindig itt voltál közöttünk. Szomorúnak soha nem láttalak. Mintha a nagy viharok elkerültek volna. Ez persze nem igaz! Egyszer mintha majdnem meghaltál volna. Egy nagy műtéted volt. De nem panaszkodtál soha. Osztálytalálkozóinkon mindig mosolyt csaltál a hívek és a mi arcunkra is, amikor mindig mindenkit meghívtál Máriabesnyőre, a lehető leghíresebb búcsújáróhelyre.

Isten veled kedves szerzetesünk! Jól emlékszem mennyire megleptél, amikor a nyolcvanas években nagy szakállt növesztettél. Azt hittem divatolsz, de nem, már akkor szerzetesi fogadalmat tettél. Hogy vajon, mi vonzott erre az életútra, nem tudom. Hisz soha nem beszéltél róla. De mintha neked találták volna ki. Habitusoddal egészen egybenőttél. Te magad egyszemélyben voltál a kapucinus rend. Ha kellett miseruhát, minisztránsruhát varrtál.  Tudom, hogy olykor tíz emberre főztél. Még a szerzetestársaid haját is te tartottad rendben. Meg örökös építkezések között és az ezzel járó felfordulások között telt az életed. Terveket forgattál fejedben. Egy-egy búcsú alkalmával ezernyi ember vett körül. Nem csoda, hogy a szíved egyszer csak megszakadt. Úgy, mint Krisztus Urunk Szíve egykor értünk.

Kedves Laci! Tamás! Itt vagyunk az oltár körül mindnyájan. Csak Te hiányzol. Igaz, igazoltan. El is engedtünk! S minden reményünk megvan arra, hogy azóta már javában gyönyörködsz a feltáruló formák és színek Isten akarta voltában. És a Szűzanyával is beszélgethetsz, akit tanúsítom, hogy igaz, gyermeki odaadással szerettél. Reméljük, tudod mi a feladatod – mint ahogy a mai napon is – egymás után megérkeztünk ide Abaújszántóra, majd egykor, a magad természetes módján várj minket, amikor is majd ugyancsak egymás után megérkezünk, arra a bizonyos mennyei (évfolyam)találkozóra.  

 

Addig is! Isten veled!