A plébános heti üzenete

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szeretettel köszöntöm a kedves rádióhallgatókat!

 

Az emlék mindnyájunkban ugyanaz és eleven, hisz most a héten volt mindenszentek és halottak napja. Lelki szemeink előtt tisztán kivehetően ott vannak az ünnepi díszbe öltözött temetők. Emlékszünk a mozdulatokra, ahogy buzgón takarítottunk sírjaink körül, ahogy virágainkat elhelyeztük a fejfák mellé, majd ahogy meggyújtottuk mécseseinket, halk imát is mormoltunk talán, s talán egy könnycsepp is kigördült szemünkből, amit kissé elfordulva, hogy a többiek ne lássák… töröltünk le arcukról.

Alkonyatkor pedig, gyönyörű volt a temető, olyan mintha máris elkezdődne a feltámadás. A máskor oly halálos csöndbe burkolózó temető ezeken a napokon élni kezd…

 

S ezen a ponton mi – hirtelen mi élők – válunk főszereplővé. Akiknek örök sorsa még nem dőlt el. Akik még úton vagyunk az örök haza felé. Az ünnep, az emlékezés nekünk segít. Szembesít sorsunkkal. Azért, hogy napjainkat, éveinket helyesen és jól – a Teremtő és Megváltó Isten szándékai szerint - akarjuk élni. 

 

Mert az elmúlt napok mindenkit elgondolkoztatnak. Gyakran láthattuk, hogy a viharos szél felkapta a sárgult faleveleket és találomra letette őket valahol.  Olyan céltalannak tűnik ezen a napon minden. Azután láthattuk a hantokat, elménkben ott zakatolt a gondolat: ember, porból lettél és porrá leszel! Le is hajolhattunk egy darabka rögért. A kezembe vehettem és nézhettem, ahogy ujjaim közt elporlik.  Ennyi maradna belőlünk – gondolhattam rögtön. Sőt! A feltámadó szél a következő pillanatban – úgy mint a faleveleket - tovasodorta a porszemeket a kezemből. A látvány egyértelműen a múlandóságot idézte. Emberi életem múlandóságát. Szívembe - nem csoda -, hogy ilyenkor szomorúság költözik.

 

Hisz igaz szomorúság van elhunyt gyermeküket látogató szülők szívében, vagy a hitves szívében, ahogy megsimítja a síremléket, mintha csak a kedvest simítaná meg. Vagy ahogy igaz szomorúság az osztályrésze az árváknak, az árván maradottaknak, amikor átérezik a szeretett személy hiányát.

 

Különben a Mindenszentek napja a középkor folyamán, - úgy 600, de az is lehet, hogy 800 éve - lett kinevezve november első napjára, amikor is azokat ünnepelték, akiknek az év 365 napján, az egyházi ünnepek sorában – hogy úgy mondjam - nem jutott hely. Logikusan irányult a figyelem ezen a napon azokra is, akik ugyancsak meghaltak, de nem tartoztak „hivatalosan” az egyház szentjei közé. Ebből a hitbéli figyelemből alakult ki a halottak napja, és rögzült a mindenszentek napja utánjára. 

 

Míg az ókori Egyiptomban annak idején igazi halottkultusz űztek. Az élők a holtak városát építették. Mi ellenben, akik itt Magyarországon élünk, és a keresztség által Krisztus követői vagyunk, mindenszentek és halottak napján nem halottkultuszt akarunk űzni, hanem a feltámadás valóságára akarunk emlékezni. Mert keresztény hitünk egyik alaptétele: „hiszem a test feltámadását és az örök életet”.

 

Amikor az egyház ezeken a napokon a templomba hív, figyelmeztet. Érezteti velem, hogy létem minden pillanata ajándék. A teremtő Isten ajándéka, aki képes egy marék port élő szervezetté formálni. A szentírás költői módon ezt így fejezi ki: A Teremtő az első ember orrába lehelte az élet leheletét. Tehát saját életéből adott részt nekünk. Ez az első teremtés. Melyet azonban a bűn lázadása elrontott. Ezért szükségünk van egy második teremtésre, amely a keresztségben történt. Amikor   is istengyermeki méltóságra emelkedtem Krisztus szándéka szerint. Amikor a megváltottak közé, aközé a bizonyos, - a Jelenések könyvében olvasható - 144.000 közé léptem, akik megmosták ruhájukat a bárány vérében.

 

Erre való gondolás képes egyedül elűzni szomorúságomat. Mert utal arra, hogy múlandó testemet az örökkévalóság jele is érintette, akkor amikor megkereszteltek. A helyzetem tehát nem reménytelen. A keresztvíz által új teremtménnyé lettem. Meghaltam ennek a múlandó világnak és feltámadtam az újra, amelyben azt kiáltom az Istennek: Atyám! Ő pedig nevemen szólít: Fiam! Mennyire más ez a vonatkozás! Mert, hisz hogyan feledkezhetne el rólam az én alkotóm, aki név szerint ismer engem. - De, hogy mindez így legyen: komolyan kell vennem a figyelmeztetést és meg kell térnem.

 

Mert az Isten Országába, a szentek társaságába csak azok léphetnek be, akik hisznek és megkeresztelkednek. Megszólítanak ezért ezek a napok mindenkit. Ha történetesen nem lenne megkeresztelkedve, jöjjön és kérje. Ha meg van keresztelkedve, akkor térjen meg. Ha szomorúság van a szívében, akkor szítsa fel a feltámadásba vetett hitét és kérje az egyház áldását. Jöjjön a templomba, ahol együtt készülhetünk a feltámadás örömünnepére. Arra a dicső napra, amikor Isten lesz minden mindenben, amikor színről-színre fogjuk látni Őt, a Teremtőt, Alkotónkat, a mi mennyei Atyánkat.